tanításról & tanulásról, a nyelvet tanító tanárról azaz magamról, a nyelvtanuló diákról, a kapcsolatról, és sok másról is ami általában nem kerül szóba angol órák kapcsán.

Radvánszki Mary

Amikor megkaptam a felkérést ennek a cikknek a megírására, először nagyon megörültem hogy mindazt amit nekem, személy szerint gyakorlatban jelent a személyközpontúság, szavakba foglalhatom. Aztán ahogy elkezdtem írni rájöttem, milyen tágas térben és időben amit át kívánok ölelni a teljesség igénye nélkül is, és meglepődve tapasztaltam, mennyire nem egyszerű mondatokba fogni, mintegy lepkehálóval összegyűjteni a bennem lévő élményekből a mondatokat.

Most írás közben azon veszem észre magam,hogy elborítanak az emlékek (nem csoda hisz 30 év távlatáról beszélünk), megjelenik egy idővonal, aminek a kezdete az 1980-as évek, amikor az angol-tanulást kezdtem és a 90-es évek eleje, amikor kézhez kaptam első angoltanári diplomámat és léptem be az első tanórámra. Történt ez azon a Magyarországon, ahol csupán néhány fekete-fehér rajzolt ábrájú angol nyelvkönyvet, pár tekercses hangszalagot jelentett a tanári repertoár. Eredeti kazettáimat ( Carolyn Graham ; Small Talk és Jazz Chants) mint kincset őriztem és hallgattam/tekertem szinte használhatatlanra, hisz még alig volt hozzáférhető autentikus angol / amerikai hanganyag, a gombnyomásra megjelenő angol nyelvű műsorok, tudományos cikkek, hírek stb. elképzelhetetlenek voltak.

Ezt azért fontos ideírnom mert jól érzékeltetheti az ,,akkor és ott” illetve az ,,itt és most” közötti óriási távolságot, az akkori lehetőségeim és mostani énem között átívelő különbséget is. A tanórán olvastatni, fordíttatni és dolgozatokat íratnom kellett, a feleltetés része volt a napi rutinnak az osztályzással együtt. Gyakorlat volt az iskolában a kollégáim részéről, hogy magyar nyelven lediktált nyelvi szabályok alapján várták el ( a szülők is természetesnek tartva ezt! ) hogy a diákok angolul fogalmazzanak meg kommunikatív mondanivalót. Emlékszem, volt olyan kifogás ellenem hogy az angol órát angolul tartom, hogy lehet akkor érteni abból bármit is. (A későbbiekben kifejtem majd hogy lehetséges ez, de most még elégedjünk meg annyival, hogy ez olyan új volt, hogy hiába próbálkoztam) Ellenjavallt volt és zajos fegyelmezetlenségnek minősült a horizontális diák-diák interakció, mintha meg lehetetettvolna tanítani angolul beszélni néma hallgatással, időnkénti jelentkezésre elmondott mondatokkal. Elvárás volt a rend, a csend és a fegyelem az órán, nem igazán a diákok szükségleteinek a figyelembevétele miatt, hanem a tanári munka kényelmének a megteremtése szempontjából.

Hamarosan rémület lett úrrá rajtam ahogy lassacskán megértettem, mit vár el tőlem az intézmény, mennyire nem akarom kiszolgálni a rendszert, ahol hierarchikus, szinte feudális merevségeket fedeztem fel, ahol a tanuló lelkivilága soha szóba sem került a tanári értekezleten. Amikor mélyen megéreztem mi a lényege az egésznek, rájöttem hogy elhagyom az általam ismert állami oktatási szférát amire a tanárképzésem alapozódott, mert nem kívánok része lenni valami olyasminek, ami saját magamra is olyan hatással volt. hogy időnként még  felnőttként is ébredtem fel álmomból verítékezve a félelemtől a következő napi dolgozatírás vagy feleltetés réme miatt.

Szabadúszó lettem, és megpróbáltam rálelni az útra egy más, egy jobb élethez mind szakmai, mind emberi szempontból. Magántanárként tanítani kezdtem, egyéni és csoportos órákat is vállaltam, már tudtam mit nem akarok csinálni mert az lélekölő, de éreztem hogy még nem voltam birtokában annak a módszertani tudásnak hogy hogyan is valósítsam meg azt, amit viszont akarok.

Óriási szerencsém volt, mert Budapesten felfedeztem egy magániskolát, ahol tanárképzéssel és nyelvtanítással kart karba öltve zajlott a képzés. Tudtam hogy el kell végezzem, egy második diplomát kell szerezzek, hogy végre igazán megtanuljam a hogyant, és olyan tanárrá válhassak aki a munkája során nap nap után örömöket él át. Ma már biztosan tudom, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam meg ezzel. Az Intenational Teacher Training and Development College Simonfalvi László vezetésével egy olyan tanítási és tanulási modellt dolgozott ki, alapozott meg és képviselt, ami minden álmomat valóra váltotta a tanítási-tanulási folyamattal kapcsolatban, amit valóban át akartam tiszta szívvel és elkötelezetten élni. Szakmai mesteremnek tekintem Leslie-t ( így szólítottuk, titulus nélkül mint a legközvetlenebb jó barátot szokás) aki megalkotta ezt a különleges rendszert, és aki Carl Rogers ,,Válni valakivé” eredeti című de később a szerkesztés nyomán ,,Valakivé válni” címmel megjelent könyvét fordította magyarra. Abban a kiváltságban volt részem, hogy benne lehettem az izgalmas beszélgetésekben, a műhelymunkában, amit létrehozott nekünk tanárjelölteknek a fordítás ideje alatt, élővé és valódivá varázsolva a szöveg évtizedes (1961ben íródott) messzességéből  hozzánk és nekünk szóló valóságát és üzenetét. Így a 2000-es évek elején én már mély ,,barátságot” ápoltam, szenvedélyes rajongást éreztem Rogers iránt, hiszen mindazt amit leírt a humanisztikus pszichológia és személyközpontú megközelítés kapcsán, én saját bőrömön, a képzésben átélhettem nem mint elvet hanem mint tapasztalatot. Gyógyult a lelkem és repesett a szívem a képzés,és az ezzel egyidőben zajló tanítási gyakorlatok alatt, Leslie-ben a feltétel nélküli pozitív elfogadás hús és vér valóságban volt jelen, a bátorítás és a tisztelet, az empátia olyan elemi természetességgel adatott meg nekünk ( a végzettektől tudom hogy nemcsak az én évfolyamomon hanem több mint két évtizeden keresztül). Mire végeztem, azt hiszem hogy a legfontosabb ami tanulható, tanárként zsigerileg belém ivódott.

Megtanultam

• a tézist a gyakorlatban miszerint a tanítás lehetetlen, ami lehetséges az a tanulásra  alkalmas biztonságon alapuló környezet megteremtése
• folyékonyan angolul beszélő és értő tanári létem/állapotom ellenére is emlékezni arra, hogy milyen nem tudni és nem érteni, ezzel folyamatosan érzékeny maradniegész életemre a nyelvet még nem vagy alig beszélő diákom iránt
• hogy az örömszerző tanítás örömteli tanulást inspirál; ha én örömmel és lelkesedéssel vagyok jelen, nagy valószínűséggel a diák is motiválttá válik, az öröm ,,ragályos”
• hogy a félelem és düh, valamint az öröm és szeretet egymást kizárják; ha valaki fél, mindeközben nem tud szeretni, ha dühös, ezzel egy időben nem tud örülni, tehát a tanuláshoz a biztonságos környezet az optimális, amely bizalmon alapul, tehát a félelem vagy szorongás szükségtelenné válik és átadhatja helyét pozitív érzelmeknek, amik a tanulás sikeréhez elengedhetetlenek
• a szabályok új értelmezését, amelyek azért szükségesek, hogy a csoport tagjai egyforma mértékben élvezhessék egyéni szabadságukat egy csoporton belül. A közösen megalkotott és elfogadott pontok teszik lehetővé például, hogy egy konfliktus során (ami bármilyen humanisztikus a megközelítés, természetszerűleg megjelenik ) mint tanár ne a személyemmel hanem a szabály be nem tartásával konfrontáljak, ebből egyenes fakad az üzenet hogy a probléma nem a diák személye hanem viselkedése.
• mindezért a csoportot egy Alap Szabály/ Ground Rules konszenzusos elfogadására invitálni, amely mint keret megtartja a tanulás terét és biztonságot épít a résztvevők számára ( pl. Kizárólag angol kommunikáció az óra alatt. Pontos érkezés, kezdés és befejezés. Mobilok mellőzése. Ami az órán történik ott is marad, egyfajta titoktartás. Az ítéletalkotás késleltetése. stb )
• a diákokat nem egymással összehasonlítani hanem mindenkit a tegnapi legjobb teljesítményéhez mérni és a trendet figyelemmel kísérni, ezzel a versengést, a zéró összegű ,,az egyik nyer a másik veszít” típusú játszmákat meghaladni
• a hibát nem szankcionálni hanem lehetőségnek tekinteni az új tanulására, ugyanis minden hibázásból levont konklúzió az új megértésének ágyazhat meg
• hogy a hiba nem bűn, hanem elfogadott lépés a tanulás útján
• a megértést, az AHA élményt kivárni, mert akárcsak a jó biokertész nem tehet semmit, hogy gyorsabban pirosodjon a paradicsom, nőjön a fa, én sem erőltethetem, csak kivárhatom ezt a finom folyamatot
• magyarázni egy új szó értelmét angol nyelven a diák nyelvi szintje plusz egy teljesíthető kihívás szintjén, soha nem önmagával magyarázni valamit vagy még bonyolultabbá tenni azt.
• a jó tanárt nem bravúros szókincse, kiejtése vagy képzettségének fokozata,hanem többek között a diákra való figyelésének mélysége határozza meg. Amikor kézhez kaptam a University of London nemzetközileg elismert ,,Angol mint Második nyelv tanításá” ról szóló ( TESOL) diplomámat, hiúságomat legyezendő tetszeleghettem volna a hitben. hogy majd ettől leszek jobb tanár, de természetesen ez messze nem így igaz. Bizton állítom, hogy a kapcsolatban való kongruens, feltétel nélkül pozitívan elfogadó és empátiát adó jelenlétem meghatározó eleme a tanítás-tanulás sikerének, függetlenül a végzettségemtől.
• az igazán jó tanár a tanítás helyett a tanulásra helyezi a fókuszt; önmaga szeret és tud autonóm módon tanulni, a tanulás ihletet ad számára.

Folytathatnám a sort de most ennyi úszott be elém kiemelésre. Tapasztalatom még tanítási gyakorlatomból, hogy mind a mai napig ha fáj fejem, az óra idejére elmúlik, ha bármi nyomaszt az élet más területéről, addigra kizáródik, érzékszerveim felhangolódnak, átjár a kíváncsiság és a figyelem a másik emberrel való találkozás csodájában. Azt is megfigyeltem, hogy az idő hétköznapi formáját tekintve átalakul, és létrejön egyfajta ,,időtlenség” állapota. Gyakran hangzik el a befejezéskor ,, Már vége az órának?”

Hálás szívvel gondolok vissza arra a folyamatra, ahogyan humanisztikus, személyközpontú nyelvtanárrá váltam, aki nem a nyelvet, a könyvet, az anyagot vagy a szókincset, a nyelvtant tanítja hanem az Embert. Simonfalvi László mint mentorom évekkel a végzésem után is esettanulmányokban vette végig velem időt és fáradtságot nem kímélve a diákjaim elakadását, a saját nehézségeimet ha bármikor felmerültek, eközben pedig mindig kivétel nélkül én az ember és a tanítvány mint ember, lelkünk és szívünk, a kapcsolat volt a középpontban. Mindig hálával gondolok rá és a köszönetet úgy fejezem ki hogy legjobb tudásommal adom tovább mindazt a jót amit kaptam.

Hét évvel ezelőtt a Magyar személyközpontú Pszichoterápiás és Tanácsadási Egyesület módszerspecifikus képzése nyomán Személyközpontú Tanácsadó lettem és encounter csoportok facilitálásával lett gazdagabb az életem.

Az ,,angoltanárság” háttérbe került, óráim számát lecsökkentettem, a csoportos tanításom már a múlté, de ha behunyom a szemem felidéződnek a Rogers alapelveit követő elmúlt 20 év, magamat is meglepő igen nagy számú (kb 15 000 órám) legszebb momentumai.

Egy ilyen filmkocka például amelyen egy húsz-harminc emberből álló csoport van a teremben kényelmesen elrendezve kettes/tangó vagy hármas székelosztásban, a csoport vegyes minden szempontból ( a résztvevők között van tizenéves és felnőtt is), elmélyülten kommunikál egyazon időben. A módszer egyik lényege,hogy ahogy a hangversenyterem zsivajgásában az egymással beszélők meghallják és megértik egymást, a külső zaj kizárható, úgy az órán is lehetséges mindez. Hallom a hangot, ami árad a térben, és előttem a látvány az arcokkal és egymásra figyelő szemekkel, amely akkor is és most is egy szimfónikus zenekar látványát idézte, benne önmagammal és angoltanár alkotó társammal nem mint karvezetők, hanem mint a teret megtartó, támogató és segítő co-facilitátorok vagyunk. Átélem az örömöt, ami a tanulás szabadságából áramlott, Rogers is örült volna ha láthatta volna, nemcsak a bennem lévő szentimentalizmus ez reményeim szerint.

Mielőtt befejezném, legszemélyesebb saját élményemmel szeretném lezárni ezt az írást, ez családi vonatkozású. Azt hogy mind a két fiam csoportjaimban vált az angol nyelvet örömmel, folyékonyan és magabiztosan beszélővé, a személyközpontú megközelítésnek köszönhetem. Ezt azért gondolom így, a következtetést abból vontam le többek között, hogy angoltanár kollégák (más tanári attitüddel próbálkozva ) fájlalva számoltak be sikertelenségükről gyerekük tanításának kapcsán, és megdöbbentek annak hallatán, hogy nekünk ez működött. Fiaim a modellt követték, facilitátori attributumokat felcsipkedve a tanulási tér tartó pilléreivé váltak, a másikra való odafigyelésre, empátiára és önmaguk kongruens vállalására szocializálódtak azok alatt az évek alatt mindenféle vegyes összetételű csoportban. Úgy tapasztaltam, hogy az elfogadás biztonsága fel tudta törni a sémát, a szerepeinket ( szülő-gyerek, anya-fia ), megteremtve a mindenféle ráaggatott, sérelmekből keletkezett címkéktől való megfosztást, és képessé váltunk arra, hogy egymást a szó legnemesebb értelmében ,,személy”kémt kezeljük, és így az órák idejére, de sokszor azokon túl is megértőbbek lettünk egymással, még szeretetteljesebb kapcsolatot eredményezett köztünk. Az angol tanulása valójában másodlagos lett akkor is, ha felnőttként az akkor megszerzett nyelvtudásuk ma életük, szakmájuk egyik fontos eleme. Életem egyik legnagyszerűbb ajándéka ez.