Már a gimnáziumban úgy éreztem, hogy a pszichológia iránti vonzódásom több, mint a téma puszta érdekességének szóló kíváncsiság, magára a pszichológia szakra azonban mégis egy hosszabb kitérő után, immár közgazdászként jutottam el. Az egyetem befejezéséhez közeledve aztán hamar rá kellett döbbennem, hogy a pszichológia elméleti irányzatairól, a kutatások módszertanáról sokkal többet tudok, mint magáról a segítő beszélgetésről, pedig addigra az is világossá vált, hogy ez utóbbi szólított meg igazán.

Egy barátomnak köszönhetően ekkor kezdtem jobban megismerkedni a Személyközpontú megközelítéssel, amely nem csupán életszemléletként volt rám nagy hatással, de a pszichológusként végzett gyakorlati munkám fontos alapköveit is segített lefektetni. Olyan alapelveket, minthogy kliens és terapeuta egyenrangúak; hogy bár lehetnek a velem szemben ülőről akár biztosnak tűnő benyomásaim, valójában sosem tudhatom nála jobban, mi zajlik benne. De azt is, hogy az érzéseim és a gondolataim nem véletlenül jelennek meg, tehát fontos, hogy a kapcsolat biztonságában meg tudjam ajánlani azokat – hogy elfogadásukról, a haladás irányáról aztán már a kliensem dönthessen.

Mégis, a legnagyobb hatást az gyakorolta rám, amikor a saját önismereti folyamatomban én is szembesültem vele, hogy milyen sok mindent nem látok, nem értek magammal kapcsolatban. Megtapasztalni, hogy vannak olyan elakadások, amiket egyedül nem tudok feloldani, ketten azonban mindez lehetségessé válik – ez volt az az élmény, ami végleg segített elköteleződni a pálya iránt.

https://kovacs-balazs.com