Valahogy olyan furi. Különc. Ez volt az én örökségem, az egyik, ami lépten-nyomon elkísért, ott volt velem.

Mindig tágra nyílt szemekkel néztem a társaság középpontjában lévőket, az elbűvölő, poénos kortársaimat. Irigykedtem és azt kívántam, egyszer én is meg merjek szólalni közöttük. Valami okosat, szellemeset, magával ragadót szerettem volna mondani. Vágytam a figyelmükre, az elismerésükre, a szeretetükre. Vágytam velük lenni. Közben pedig vágytam arra is, hogy hallgassak közöttük, mert éreztem, ez vagyok én, igazán ez vagyok én, a megfigyelő. Azt kívántam, hogy így fogadjanak el.

Sokáig cipeltem magammal ezt a nehéz zsákot, ezt a feszítő érzést a társaságban, ezt a gombócot a torkomban, amikor éppen randiztam, vagy egy munkahelyi megbeszélésen ültem. Elmúltam már 30 éves, amikor döntöttem, ez így nincs jól. Húztam-vontam a zsákomat, megfordultam kortárs csoportokban, képzéseken, önismereti csoportokon, workshopokon. Kerestem azt a helyet, ahol legálisan hallgathatok. Amikor pedig megszólalok, akkor figyelnek rám. Nem rám néznek, hanem figyelnek, érdeklődéssel a szemükben, vagy bágyadtan a fáradtságtól, kérdőn, kedvesen, mindegy is, miként, de figyelnek. Erre vágytam. Ezt kerestem.

Emlékszem május volt, szép tavaszi nap. Egy csoportban csücsültem, úgy hívták encounter csoport. Néhány ember, lehettünk vagy tizenketten, bölcs öregek, megfáradt középkorúak és érdeklődő fiatalok. Két napig voltam velük. A nevemet elmondtam, úgy emlékszem, meg még talán négy mondatot. Két nap alatt. Hallgattam és figyeltem. Puha, elfogadó, megnyugtató és egyben felemelő érzés is volt.

Encounter-csoport. Legális hallgatásaim színtere. Itt nem kell beszélnem. Ha pedig megszólalok, akkor bízom benne, hogy figyelmet találok. Ez a remény és az elfogadás, amellyel ezekben a csoportokban találkozhatok, engem is folyamatosan változtat. A zsákom egyre könnyebb, a gombóc fogyatkozik.

Így kezdődött az encounter-szerelem az én életemben.

Hunyadi Anett