Számtalan baloldali, társadalomkritikus elemzőt visszhangozva azt állítja, hogy a nyugati „demokráciák” valójában olyan totalitárius kapitalista rendszerek, ahol nincs valódi választás, hatalom az emberek kezében, hiszen a különböző politikai pártok valójában mind ugyanazt képviselik. Ez a makropolitikai helyzet természetesen hatással van a segítő intézmények mikropolitikai viszonyaira is.
Mearns ennek kapcsán két fontos állítást fogalmaz meg: 1. a segítő intézmények elsődleges célja nem az, hogy segítsenek, hanem, hogy a segítségnyújtás látszatát fenntartsák, 2. a segítés általánosságban véve a társadalmi kontroll rejtett formája. Ezek a segítő intézmények gyakran egy hiánymodellből indulnak ki, amely szerint a kliensek bizonyos „hiányosságokban” szenvednek, amiket a segítők feladata „kijavítani”. Tehát kontrollt kell gyakorolniuk a klienseik felett.
Mindez persze homlokegyenest szembemegy a személyközpontú szemlélet felfogásával, amely nem a hiányosságokat, hanem a lehetőségeket hangsúlyozza a segített személyek kapcsán, és egy egyenrangú viszonyra törekszik a segítő és a segített személy között, ahol a segítő nem veszi el a kontrollt a kliensétől, hanem inkább saját személyes hatalmának felfedezésében támogatja. Sőt, Mearns szerint – noha ez vitatható –, a pszichoterápiás és tanácsadási megközelítésekre általában véve is igaz, hogy a hiánymodell helyett a lehetőségmodellt vallják, így szükségszerűen „politikailag felforgatók”.
A szemléleti ellentétek dacára a szerző fontosnak tartja, hogy a személyközpontú szakemberek legyenek empatikusak a segítő intézményekkel, illetve annak képviselőivel is, és törekedjenek nyitott, őszinte kommunikációra, egymás nézőpontjának kölcsönös megértésére.
A tanulmány végén ugyanakkor, önmagával is vitatkozva, komoly kétségeket fogalmaz meg ezzel a kooperatív attitűddel kapcsolatban. Így fogalmaz: „OK – sok divatos szót használtam, mint ’felhatalmazás’, ’lehetőség’, ’artikuláció’. Pozitív hangsúlyban, sőt, szeretettel beszéltem a mainstream – egészségügyi, szociális, oktatási – intézmények képviselőiről. Azonban azt is tudom, hogy a totalitárius kapitalista rezsimekben az olyan fogalmak, mint a ’felhatalmazás’ és a ’lehetőség’ csupán a tőkés elit számára vannak fenntartva. A népesség többi része számára a segítő szolgáltatásokat nyújtók nem azért vannak, hogy segítsenek, hanem, hogy kontrolláljanak – hogy csillapítsák a potenciálisan zavart okozó feszültségeket; hogy elrejtsék a hatalomtól való megfosztottság következményeit; hogy intézményesítsék az áldozat önhibáztató attitűdjét; és, az oktatás esetében, hogy még több engedelmes nyersanyagot termeljenek a kapitalista gazdaság számára. Lehetséges lenne, hogy én is csupán rejtett, finom módon, önmagamat is becsapva kiszolgálója voltam ennek a rendszernek? Szörnyű kérdés – jobb lett volna semmit sem tenni, mint hogy arra használjam a képességeimet és az energiáimat, hogy támogassam ezt az emberi visszaélést. A válasz? Az őszinte válasz? Nem tudom.”
Úgy gondolom, hogy személyközpontú létezési módra törekedvén mindannyian szembesülünk azzal, hogy társadalmunk intézményei alapvetően nem személyközpontúan működnek, hanem hierarchikus hatalmi viszonyok szerint szerveződnek. Hogy ezzel hogyan küzdünk meg, az mindenkinek az egyéni stílusán múlik, de Mearns tanulmánya mindenképp izgalmas és hasznos szempontokkal szolgál ehhez a kihíváshoz.
Írta: Ványi Dániel
*Mearns, D. (2006). Psychotherapy: The politics of liberation or collaboration? A career critically reviewed. In G. Proctor (Ed.) Politicizing the person-centred approach: An agenda for social change. PCCS Books. 127-142.