Ahogy telt az idő, mégis egyre jobban úgy éreztem, nő a távolság köztem és a "többiek" között. Hiába a barátok, hiába a család, egy buborék nőtt körém, amiben sokszor igazán egyedül éreztem magam. Aztán 2012-ben, nem is tudom hogyan, Pécsen találtam magam, egy nemzetközi kulturális találkozón, ahol az első igazi "csoportozós" élmények értek. Egy hét tömény önismereti csoportozás... Napi több óra ugyanazokkal az emberekkel... Mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Már nem voltam egyedül.

Reggel kezdtük, napi három csoport ülés, aztán a vacsora után folytatódott a "folyamat" a kolesz melletti kiskocsmában. Két nap után olyan volt, mintha régóta ismernénk egymást. Tudtam, hogy ez az élmény erre a pár napra van korlátozva, és lehet, hogy a többiekkel nem is fogok többé találkozni, de azt hiszem pont ez adta a különlegességét. Hogy tudtuk, miért vagyunk ott. Egy hét, amit magunkra szánunk. Hogy közelebb kerülhessünk magunkhoz, az érzéseinkhez, a gondolatainkhoz. Időt adtunk magunknak arra, hogy együtt, egymásra figyelve, őszintén és elfogadással megpróbáljuk megérteni a másikat, és ezzel a megértéssel segítsük magunkat is.

Nehéz lenne elmondani, mi is történt a találkozások során. Beszélgetések, nevetések, sírások, vallomások, viták. Talán semmi különös, így leírva legalábbis nem hangzik különlegesnek. Mégis, a hangulat, az elfogadás, az odafordulás légköre olyan minőségű volt, amit addig még sehol máshol, semmilyen "csapatban" nem tapasztaltam. Sok mindent tanultam. Magamról, másokról, magunkról...

Azóta feltett szándékom ezt a hangulatot, élményt megteremteni az életemben, a saját kis mikroszférámban, és megadni ezt az élményt másoknak is.

Az az egy hét megváltoztatta az életemet.

Simon Kata