Vajon mi a különbség ezek között és mi állhat ennek hátterében? Ahogy én gondolom, a különbség leginkább a rogersi terápiás megközelítés történetiségében keresendő.

Carl Rogers 1942-ben publikálta a Counselling and Psychoterapy c. művét, amelyben bevezette a nondirektív terápia elméletét.

Rogers ezt nondirektívnek írta le, ugyanis a terapeuta feladata ebben a kliens követése ahelyett, hogy értelmezze vagy megerősítéseket adna a kliensnek annak érdekében, hogy abból a kliens következtetéseket levonva eljusson egy megoldásig. A terapeuta azért követi klienst, hogy az rájöjjön a saját megoldásaira. Ez a fajta terápiás megközelítés az akkor uralkodó terápiás megközelítésekhez, a pszichoanalitikus és a viselkedéselméleti, képest egészen új és más jellegű volt.

1942 után majdnem egy évtizeddel Rogers 1951-ben publikálta a Client-Centered Therapy c. művét, amelyben leírta az elméletének a tovább finomított változatát. Az egyik legszembetűnőbb változás az volt, hogy Rogers a nondirektív terápia helyett a kliensközpontú kifejezést használta.

Alapvetően a nondirektív és a kliensközpontú kifejezések ugyanannak az érmének a két oldalára utalnak. De míg a nondirektív kifejezés arra utal, ahogyan a terapeuta "nem tesz", addig a kliensközpontú kifejezés arra utal, ahogyan a terapeuta "tesz".

A rákövetkező években Rogers hozzákezdett az elméletének alkalmazásához más területeken. Így például az oktatás terén, a konfliktuskezelésben és az encounter csoportoknál. Annak érdekében, hogy az elméletének a szélesebb alkalmazhatóságát könnyebben megismertethesse, a kliensközpontú kifejezést a személyközpontú kifejezés váltotta fel azért, mert nagyon sok esetben nem terápiás kliensekről van szó. Ma lényegében mind a három kifejezés elfogadott, de személy szerint én a személyközpontú szót szeretem használni, mert a tanácsadói ülésemen is inkább személyként szeretem látni a velem szemben ülőt és kevésbé kliensként.

Szekeres Kristóf